A fiatal generációk világszerte azt üzenik a politikusoknak, hogy nem jachtokra és helikopterekre van szükség, hanem működő iskolákra és kórházakra. A felháborodás érthető, hiszen az elmúlt években számos ország – köztük európai demokráciák és az Egyesült Államok – példátlan mértékben csökkentette a közkiadásokat, miközben a magánvagyonok minden képzeletet felülmúló ütemben duzzadnak. A paradoxon szemmel látható: a világ tele van pénzzel, csak éppen rossz helyen koncentrálódik. A globális magánvagyon az elmúlt három évtizedben olyan mértékben nőtt, amellyel a közszféra nem tudott lépést tartani. Míg a gazdagok vagyona szinte érinthetetlen, a kormányok rendre megszorításokra hivatkoznak, amikor az egyre romló egészségügyi ellátást, az oktatás lepusztulását vagy a szociális háló szétszakadását próbálják megmagyarázni – figyelmeztet Amitabh Behar, a globális szegénység enyhítésére összpontosító Oxfam International ügyvezető igazgatója az aljazeera.com hírportálon megjelent elemzésében.

Európában ez különösen látványos. A 2008-as válság utáni években a kontinens számos kormánya az „ideológiai takarékosság” bűvöletében élve leépítette a jóléti állam alapjait. Az eredmény: orvosi várólisták, tanárhiány, elöregedő infrastruktúra, és egy olyan társadalom, amelyben egyre élesebben válik el egymástól a felső tízezer és a mindennapi túlélésért küzdők világa.

A legnagyobb cinizmus azonban az, hogy mindez „elkerülhetetlennek” van beállítva. Mintha természetes lenne, hogy a milliárdosok generációk között öröklődő vagyonai tovább híznak, miközben egy átlagembernek már egy használt lakás megvétele is elérhetetlen luxusnak tűnik. A társadalmi mobilitás drámai zuhanása azt jelenti, hogy egy gyerek jövőjét ma sokkal inkább a szülei bankszámlája határozza meg, mint a tehetsége vagy szorgalma. Ez nem csupán igazságtalan: irracionális is, mert a társadalom elveszíti a saját jövőjét. Hány leendő orvos, mérnök vagy feltaláló kallódik el, mert egyszerűen nincs pénze minőségi oktatásra?

Mindezt figyelembe véve, az sem csoda, hogy a fiatalok egyre dühösebben jelzik, hogy nem kérnek abból a „politikai kultúrából”, amely szerint minden probléma megoldható például a privatizációval. A közszolgáltatások privatizációja a gyakorlatban egyetlen csoportnak kedvez: a leggazdagabbaknak – miközben az átlagpolgár egyre drágább, egyre rosszabb minőségű ellátást kap. Ha a kormányok nem értik meg, hogy a stabilitás alapja az erős közszféra, a bizalom helyreállítása és az egyenlőtlenségek érdemi csökkentése, akkor nem az lesz a kérdés, hogy lesznek-e további tiltakozások – hanem az, hogy mikor és milyen erővel robban ki egy mindent elsöprő globális forradalom.