Tudják, manapság, ha valaki ellátogat egy emlékhelyre, de nem tesz róla felvételt a Facebookra, akkor tulajdonképpen ott sem volt. A médiajelenlét fontosabb lett, mint a természetes emberi jelenlét; a világ képei valóságosabbak, mint maga a valóság. Jean Baudrillard francia médiafilozófus ezt a jelenséget hiperrealitásnak nevezi, ami azt jelenti, hogy ami nincs a hírekben, az mintha meg sem történt volna.

Ódor (a senki által meg nem választott volt miniszterelnök, aki a hivatali ideje alatt vaskos állami támogatásokat folyósított az LMBTQ-szervezeteknek) azt állítja, hogy olyan társadalomban élünk, „amely még mindig bünteti a másságot”. A gyilkosság kontextusában ez úgy hangzik, mintha az egész szlovák társadalmat okolná az erőszakért, különösen a szexuális kisebbségekkel szemben.

Ki a felelős?

Csakhogy ez az érvelés nem állja meg a helyét. Az a lövöldöző a pozsonyi Vár utcában (Zámocká) nem az egész nemzetet képviselte. Egyedül cselekedett, a maga bezárkózott, hogy úgy mondjam, zavarodott belső világában. A pontos diagnózist szakemberekre kellene bízni – különös, hogy a tettesről és a tette pszichiátriai hátteréről milyen kevés információt hoztak nyilvánosságra… Csak emlékeztetőül: 2022. október 12-én lövöldözés volt Pozsony központjában, a Vár utcában, egy olyan vendéglő előtt, amelyet főként az LMBTQ-közösség tagjai látogatnak. Két férfi a helyszínen meghalt, egy nő megsérült. A tettes elmenekült a helyszínről, a rendőrség másnap holtan találta, öngyilkosságot követett el.

Mintha a média és az ellenzéki politikusok sem lennének kíváncsiak az orvosi tényekre. Ehelyett újra és újra ismételgetik azt a hamis mantrát, amit most Ódor is átvett: hogy Szlovákiában a melegeket és hasonló csoportokat hátrányosan megkülönböztetik. Ez az általánosítás azonban egyszerűen nem igaz – erről könnyen meggyőződhet bárki, ha körülnéz a magánszektorban, ahol a szexuális kisebbségek tagjai gyakran magas pozíciókban dolgoznak (feltételezhetően saját képességeiknek köszönhetően). A politikából sem szorítják ki őket, ugye. Tehát nem, az általános diszkriminációról szóló narratíva nem igaz – bár ezt Brüsszel is rendszeresen megpróbálja belénk sulykolni jelentéseiben és stratégiai dokumentumaiban.

Progresszív propaganda

Az a gondolat, hogy a társadalomban valami „gyűlöletfőzet” fortyog a felszín alatt, csak két dologra jó: a társadalom megosztására és azoknak a választóknak a megszólítására, akik a progresszivizmust vagy a neoliberális álhagyományokat előnyben részesítik az időtálló értékekkel szemben. Más szóval: a kivétel a normával szemben. Elsősorban a Progresszív Szlovákia (PS) párt szavazóiról beszélünk.

Egy dologban azonban az exminiszterelnöknek igaza van. Ezt írja: „A felelős politikusok feladata, hogy megvédjék minden ember életét, és aktívan megakadályozzák, hogy hasonló tragédia megismétlődjön.” Ezzel teljes mértékben egyetértek. A kérdés csak az, mit is jelent pontosan ebben az esetben az „életek védelme” és a tragédiák megelőzése. Mert a mondat második fele megelőzésről beszél. És ezzel ismét visszatérünk ahhoz az alapvető problémához, amelyet korábban említettem: ha azokkal az emberekkel, akikben gyűlöletre való hajlam lakozik (bármilyen okból), nem szakemberek foglalkoznak, akkor ez az egész csak politikai cirkusz. Hogy a rendszer működjön, ahhoz a politikai sík mellett a szakmai síknak is működnie kell.

Attól tartok, ez nem igazán jellemző az Európai Unió következő évekre szóló stratégiájára az LMBTQ-közösség „védelmével” kapcsolatban. Brüsszel inkább frontális támadással próbálkozik: szigorúbban akarja meghatározni és büntetni a „gyűlöletbeszédet”, erőltetni a szivárványos propagandát (vagyis a homoszexuális és más nem hagyományos kapcsolatok ideológiai normalizálását) az oktatási rendszerben, és nyomást gyakorolni a közvéleményre, hogy tárt karokkal üdvözölje azt a tényt, hogy férfi férfival, nő nővel hál (hiszen mindenkinek joga van szeretni). Csakhogy – és ezt már máskor is hangsúlyoztam – ezzel a nyomással az ellenkező hatást érik el, mint amit szeretnének…

Az erőszakos támadások problémája nem kollektív ügy. Aki képes gyilkosságot – vagy akár merényletet – eltervezni, annak a fejével nincs minden rendben. A torz személyiség, aki hajlamos bűnöző magatartásra, szerencsére ritka, egyedi eset, anomália. Ha a politikusok valóban tenni akarnak valamit a hasonló tragédiák megelőzése érdekében, akkor támogatniuk kellene a pszichiátria fejlődését és a megelőző pszichológiai munkát az iskolákban. Csakhogy ezt nem fogják megtenni. Tudják, miért? Mert a szanatóriumban, egy fehér köpenyes emberrel készült fotó nem vált ki akkora együttérzést, mint egy jól beállított kép egy gyertyákkal díszített emlékhelyről, ahol „ártatlan életek hunytak ki”. Erről szól a baudrillard-i hiperrealitás – „eladni” a valósnál szebb képet.

Végül szeretném megkérdezni Mr. Ódort és a hozzá hasonlókat: vajon elmentek-e így megemlékezni például az „autós gyilkos” áldozataira is, aki ittasan, mintegy 140 km/h sebességgel elvette öt fiatal életét egy pozsonyi buszmegállóban? Vajon megemlékeznek-e majd azok a vezetők, akik oly mélyen megindulnak a szexuális kisebbségek állítólagos elnyomásától, arról az aranyosmaróti (Zlaté Moravce) harmincéves férfiról is, akit agyonvertek, mert megvédte a barátnőjét? Négy napig haldoklott a kórházban a sérülései következtében. Vagy az már bonyolultabb, mert ott az elkövetők etnikai hovatartozása is kérdéses? Ezek persze költői kérdések – csak akkor lenne értelmük, ha az említett európai parlamenti képviselő (és társai) maguknak tennék fel őket… (Hlavné správy)