Egy példa a sok közül: épp az amerikai liberális demokrácia modellje, kéz a kézben a Pax Americana elképzeléssel, tette lehetővé Irak bombázását az ENSZ felhatalmazása nélkül. Az USA a hidegháború vége óta sikeresen diktálja a világnak a béke és a háború feltételeit. A szabadság és demokrácia jelszavai mögé bújva, a médiabirodalom segítségével sikerült maga mellé állítania a posztkoloniális országok, valamint a posztszocialista államok közvéleményét. Ám az embereket nem lehet a végtelenségig félrevezetni. Még a CNN és más „féligazsággyárak” segítségével sem.

A liberális demokrácia kudarcának jelenlegi, szemléletes példája (amelynek az ideológiai központja Washington) a palesztin helyzet. Azt akarják nekünk eladni, hogy a cionista Izrael a „mi” értékeinket védi a Közel-Keleten – az az Izrael, amelyet teljesen természetellenes módon erőltetett a térségbe a Nyugat önkényes döntése, amire a helyiek egyetlen lehetséges reakciója a háború volt. Mit szólnának az amerikaiak, ha mi létrehoznánk egy kis államot valahol Texasban? Reggelre lemészárolnának minket. Mert nekik szabad.

Progresszív agymenés

A probléma nem pusztán a parlamenti, képviseleti demokráciában rejlik (bár részben ott is, de ez bonyolultabb kérdés). A legfőbb neuralgikus pontot a neoliberalizmus ideológiája jelenti (melynek fő gyakorlati iránya a progresszivizmus). Az embereket annyira elbódították a végtelen szabadság eszméjével, hogy mára ebből is egy szélsőséges ideológia lett: mindenki a saját szabadságára hivatkozik, fittyet hányva másokra. Pedig az én szabadságom pontosan ott ér véget, ahol a tiéd kezdődik – csak hát ezt megtanultuk sikeresen figyelmen kívül hagyni. Elég ránézni a közúti forgalomra és a sofőrök számára, akik indexelés nélkül kanyarodnak, vagy az utolsó pillanatban előznek. Teljesen figyelmen kívül hagyják a közösség biztonság iránti vágyát; a lényeg, hogy „ÉN” jól járjak. Ezt az egocentrizmust épp a liberális demokrácia hozta el. Ebben nőnek fel a gyerekeink, és attól tartok, hogy a jövő generációi számára ez természetes lesz.

Javíthatatlanok vagyunk, ilyen az emberi természet. És így hagytuk, hogy az úgynevezett liberális demokrácia Izraelben az olasz fasizmus, a német nácizmus és a japán militarizmus eszközeit használja (saját érdekek erőszakos érvényesítése, egy másodlagosnak tekintett etnikai kisebbség elleni fellépéssel). Egyfelől Putyint hasonlítjuk Hitlerhez („Putler”), másfelől viszont képtelenek vagyunk elfogadni, hogy egy nép, amely tegnap még népirtást szenvedett el, ma maga követ el népirtást (pontosabban: a rezsim, nem a nép). Értik ezt a paradoxont?

Vissza a normalitáshoz

Ez a helyzet fenntarthatatlan. Amint azt sokszor írtam – és több európai ország példájával is illusztráltam –, a nyugati világ népei talpra álltak. A liberális elit őrült ötletei túl messzire mentek, legyen szó az autóipar lerombolásáról és az általános versenyképesség csökkenéséről, vagy a szexuális elhajlások piedesztálra emeléséről, mint új normáról. Az emberek hangosan követelik a visszatérést a normalitáshoz.

Az amerikai MAGA-mozgalom (Make America Great Again) univerzális követelést fogalmazott meg: a figyelem visszafordítását a nemzetállam felé. Az országban az őshonos lakosság kell, hogy az első helyen álljon. Segíteni másokon nemes dolog, de nem fogadhatunk be háborús menekülteket olyan támogatásokkal, amelyek bőkezűbbek, mint a saját lakosságunk életfeltételei. Mindennek megvan a határa.

Szlovák példa

Szlovákia jelenlegi politikája – szerencsére – a nemzetre és annak szociális biztonságára összpontosít. Kritizálhatjuk ugyan a Robert Fico kormánya által meghozott gazdasági konszolidációs intézkedéseket, de csak az ő kormánya képes biztosítani, hogy a társadalom legsebezhetőbb rétegei méltó életre, és ne csupán túlélésre kapjanak reményt. Még ha a helyzet nem is rózsás, ezért is a kapitalizmus és annak a kísérőjelenségei tehetnek. Ne feledjük: Európa a csatlakozásért cserébe privatizációt követelt tőlünk. Ezt „sikeresen” fejezte be annakidején a Dzurinda- és Mikloš-kormány, amikor megfosztottak minket a stratégiai energetikai vállalatoktól… Annyira „második Svájc” akartunk lenni, hogy elfelejtettünk „első Szlovákia” maradni.

Ezt a szomorú képet csak a fokozatos irányváltás változtathatja meg a BRICS-országokkal való gazdasági együttműködés irányába, valamint a Nyugattól való gazdasági, politikai, sőt katonai függőség megszüntetése révén. Mert – mellesleg – a NATO-csatlakozásról bizony nem népszavazáson döntöttünk. Ennek ellenére a következő években a GDP 5%-ának megfelelő összeget kellene fegyverkezésre fordítanunk, ami bizony fájni fog… (Hlavné správy)