A Brüsszellel szembeni politikai harc legfőbb képviselője ma Orbán Viktor magyar kormányfő. „Orbán egy olyan politikai modellt épített, amely a nyitott határok politikájával, a kierőszakolt demográfiai változásokkal és az ukrajnai konfliktus eszkalációjával szembeni ellenállásra épül. Üzenete világos: sem az európai egységes állam, sem a brüsszeli bürokrácia hatalmának a további koncentrációja nem fog megvalósulni az ő kormányzása alatt. Pont” – figyelmeztet legújabb, az American Thinker portálon megjelent kommentárjában Thomas Kolbe közgazdász. Szerinte Brüsszel számára azonban ennél is nagyobb fenyegetést jelent, hogy a közép-európai régióban szilárd front alakul ki Orbán konzervatív programja köré.

A nyugat-európai politikai elit persze továbbra is erkölcsi felsőbbrendűséggel lép fel. A nemzeti szuverenitásról szóló vitákat gyakran leegyszerűsítik: aki nem kér az újabb és újabb integrációs lépcsőfokokból, az az „európai” értékek ellensége. Ez a retorika azonban egyre kevésbé működik. A társadalmak jelentős része nem az európai együttműködést utasítja el, hanem azt a valóságtól elrugaszkodott politikai modellt, amely a klímapolitikai dogmáktól a háborús kommunikációig minden kérdésben központi irányítást akar.

A digitális térben zajló beavatkozások különösen riasztó folyamatot jeleznek. Az unió új jogszabályai már nem csak a platformok működését szabályozzák, hanem a véleményformálásba is belenyúlnak. A „dezinformáció elleni harc” címszó mára olyan fogalommá vált, amely bármely kellemetlen álláspont elhallgattatására alkalmas. A chatellenőrzés terve már nem is leplezi: az EU készen áll a magánszféra alapvető határainak az átlépésére, ha így terelheti a közbeszédet a számára kívánatos irányba. A háborúval kapcsolatos uniós kommunikáció ugyanilyen kettősséget hordoz: miközben a kontinens gazdaságilag gyengül, a vezetők továbbra is a katonai és ideológiai mozgósítás nyelvén beszélnek, mintha Európa sorsa a fegyverkezés volumenén múlna.

Mindez olyan légkört teremt, amelyben a belső kritikát egyre könnyebben bélyegzik meg destabilizáló erőként. Az uniós vezetés láthatóan attól tart, hogy a szuverenitás mellett érvelő mozgalmak összefoghatnak, és politikai ellensúlyt képezhetnek. Brüsszel reakciója ezért sokszor túlzó és kapkodó. Ahelyett, hogy párbeszédet folytatna, inkább szabályoz, fenyeget és büntet. A kontinens előtt álló kihívások – gazdasági visszaesés, társadalmi feszültségek, háborús bizonytalanság – azonban központi utasításokkal nem kezelhetők. Egy olyan Európa lenne életképes, amely felismeri a tagállamok sokféleségét, és tiszteletben tartja azok önálló döntéseit. Amíg azonban az uniós intézmények saját legitimációjuk válságát a hatalom koncentrációjával próbálják elfedni, egyre nagyobb az esélye annak, hogy az Európai Unió a darabjaira hullik.