A bevezetőben szereplő gondolatokkal Damir Mitrić és Jill Klein rukkolt elő az al-Dzsazíra hírtelevízió honlapján megjelent közös írásukban. Damir Mitrić történész, akinek a boszniai háborúról szóló kutatásai széles körben ismertek, Jill Klein pedig a holokauszttal kapcsolatos kutatásairól ismert. A szerzőpáros szerint a forgatókönyv ismerős. Először jön a „nem tudtuk, mi történik”. Aztán jön a „mit tehettünk volna?”. Végül a „soha többé” – amit a következő generáció addig mantráz, amíg el nem kezdődik a következő mészárlás.

Sokkoló történetek

A szerzők története sokkoló – de valójában már szinte banális. Egyikük apját Auschwitzba vitték 16 évesen, a másik gyerekként bujkált Szarajevó ostroma alatt. A családtagok tömegsírokban végezték, a halálgépezet zakatolt, a szomszédok pedig a függöny mögül leselkedtek. Ismerős? Pont ugyanez történik most, csak nem fából készült ablakkeretek mögül nézik, hanem az okostelefonjuk képernyőjén.

Olcsó kifogások

A mai nézőközönség luxusa, hogy HD-minőségben, valós időben láthatja, ahogy egy egész népet darálnak le. A különbség csupán annyi, hogy most a szemtanú nem a sarki hentes vagy a falusi tanító, hanem a globális média hírfogyasztói. És mit csinálnak ezek? Pontosan ugyanazt, amit a nagyszüleik: némán bámulnak. Legfeljebb megosztanak egy videót, aztán jön a következő macskás poszt. Micsoda fejlődés! Régen legalább kifogás volt: nem tudtunk róla. Most mindenki tud róla – és így is megtörténik. És persze most is akadnak jó emberek, ahogy mindig. Aki titokban kenyeret ad egy rabnak, aki megment egy gyereket a mészárlás elől, aki kockáztatja az életét másokért. Ezek a történetek hősiesek, de sajnos egyben kényelmesek is: lehet őket lobogtatni, mint bizonyítékot arra, hogy „az emberiségben mégis van remény”. Csakhogy a statisztika mindig ugyanaz: néhány hős jut a milliókra, akik csak néznek.

Szeretünk emlékezni

Ami pedig igazán ironikus, hogy közben mindenki szereti ünnepelni a múlt emlékeit. Auschwitzból turisztikai célpont lett, ahol szelfit lehet készíteni a barakkok előtt. A srebrenicai emlékhelyen koszorúkat helyeznek el politikusok, akik másnap újabb fegyverüzleteket írnak alá. És majd egyszer, ki tudja hány év múlva, valahol Gázában is épül egy emlékpark, ahol ugyanazok a mondatok hangzanak el: „soha többé”. De addig mi van? Addig a világ statisztál. Csöndben. Kényelmesen. Moralizálunk egy kicsit, posztolunk a Facebookra, elmegyünk egy tüntetésre, majd hazatérünk Netflixet nézni. A vértől tocsogó képernyőt pedig nyugodtan kikapcsoljuk – hiszen a „tragédiák” pont arra valók, hogy ne zavarják a vacsorát.

A kérdés valójában nem az, hogy lesz-e még népirtás. Az garantált. A kérdés az, hogy legközelebb is a függöny mögül nézzük-e végig, vagy végre valaki tényleg kilép a házból. És persze a legkényelmesebb mondat mindig kéznél van: „De hát mit tehetnék én, egyedül?” Nos, a történelem válasza az, hogy az „egyedül” sokkal többet jelenthet, mint a „milliók együtt hallgatva”. „Addig is nyugodtan ismételgessük tovább: soha többé. Úgyis jól hangzik” – vonja le a következtetést Damir Mitrić és Jill Klein.