„A londoni Királyi Opera és Balett idén nem zenével, hanem botránnyal nyitotta az évadot. Puccini Toscájára érkező nézőket nem vörös szőnyeg, hanem transzparensekkel hadonászó aktivisták fogadták. A főbűnös? Anna Netrebko, az orosz szoprán, aki – képzeljék – bár elítélte az ukrajnai háborút, nem volt hajlandó kellő hévvel elátkozni Putyint. Ezért egy művésznek ma már nincs bocsánat” – hívja fel a figyelmet legújabb írásában Lauren Smith, a The European Conservative portál londoni rovatvezetője. Netrebko végül mégis színpadra léphetett, ami már önmagában gyanús: hogyan engedhették meg neki? Bezzeg Lahav Shani izraeli karmester nem járt ilyen jól. A Müncheni Filharmonikusok koncertjét a genti fesztivál gyorsan lemondta. Hivatalosan „a béke érdekében”. Shani ugyanis izraeli, és nem harsogta elég hangosan, hogy utálja a saját kormányát.

Úgy tűnik, manapság egy énekes vagy karmester karrierjét nem a tehetsége, hanem a politikai kiáltványainak decibelje dönti el. Aki nem hangoztatja percenként, hogy gyűlöli a megfelelő vezetőt, az automatikusan ellenség. Lauren Smith szerint, a nagy kérdés, hogy mikor lett kötelező politikai elemzőnek lenni ahhoz, hogy valaki énekeljen vagy vezényeljen egy zenekart. És a cirkusz folytatódik Hollywoodban. Sydney Sweeney színésznőt azért próbálták eltörölni, mert – kapaszkodjanak – regisztrált republikánus. Nem nyilatkozott semmit, de hát a hallgatás manapság a bűn legbiztosabb jele.

A bojkott, mint „politikai fegyver” amúgy inkább szánalmas. Ha egy film rossz – például a Disney élőszereplős Hófehérkéje –, az magától is bukik. Nem azért, mert az egyik főszereplő Izrael-párti, a másik meg Palesztina-párti, hanem mert egyszerűen borzalmas. De ehhez nem kell politikai hűségnyilatkozat, elég egy jegy a moziba. Az ír Sally Rooney viszont tovább emeli a tétet: ő egyenesen megtiltotta, hogy a könyveit héberre fordítsák. Micsoda bátor állásfoglalás! Hiszen mi másról ismerszik meg a „haladó” író, ha nem arról, hogy a saját olvasóinak egy részét zárja ki?

Ez az egész tragikomédia egy dolgot bizonyít: a művészetet lassan nem az alkotások minősége, hanem a művészek politikai dossziéja alapján értékelik. Mintha minden koncert, film vagy könyv előtt ideológiai szűrővizsgálaton kellene átesnünk: vajon a szerző, a karmester, a főszereplő pontosan ugyanazt gondolja, amit mi? Ha nem, akkor jaj neki. Pedig a művészet lényege éppen az lenne, hogy túllépjen a politikai lövészárkokon. Hogy rámutasson: még az is képes szépet alkotni, akit személyesen ki nem állhatunk. De ma inkább falakat építünk. Így aztán mindenki szépen elbújhat a saját buborékjába, ahol garantáltan senki nem mond olyat, ami kellemetlen. Kíváncsiság helyett karantén, tehetség helyett hithűség. Ez lett a modern kultúra jelszava. „Ha így megy tovább, hamarosan már csak azok maradnak a színpadon, akik tökéletesen semmitmondóak – de legalább politikailag makulátlanok” – figyelmeztet a The European Conservative portál londoni rovatvezetője.