Lapunk olvasói számára bizonyára ismerős a mélyállam (angolul „deep state”) fogalma, és az is, hogyan működik a politikai bábfigurák mozgatásának a rendszere. Egyetlen választási kampány sem működhet pénzügyi hozzájárulások nélkül – ezeknek az adományoknak pedig sokszor kétes eredetük van…

Csalódás Trumpban

Igen, nagyobb eséllyel lehet független döntéshozó például egy Donald Trump-féle milliárdos, aki nagyrészt saját forrásaira támaszkodhat – ezért is keltett reményt a megválasztása, hogy az amerikai politika radikálisan megváltozik. És mit kaptunk? Egy nagy káoszt, egymásnak ellentmondó kijelentéseket és tetteket. Egyszer így, aztán úgy. Mert Trump lehet, hogy ellenzi az LMBTQ-ideológiát, de a Putyinnal való „bratyizás” még neki sem fér bele. Mert hiába van szimpatikus hazafias hozzáállása és konzervatív értékrendje, az USA politikájának alappillérei nem változtak – és nem is fognak. Legyen szó akár az Oroszországhoz fűződő ellenséges viszonyról vagy az Izrael iránti szeretetről.

Egyébként pont ezekből a tényezőkből lehet látni, merről fúj a szél – de ha ezeket részletesebben elemeznénk, máris jönnének a hamis vádak… Tudják, mire gondolok. Érdekességként azonban ajánlom, hogy nézzenek utána az AIPAC nevű lobbiszervezet weboldalának. Az ő bevallott, nyílt és egyetlen fő céljuk az USA és Izrael közti erős kapcsolatok fenntartása. Ennek érdekében – ismét csak nyíltan és titkolózás nélkül – egyszerre szólítják meg a demokratákat és a republikánusokat is.

Minden világos?

A világot a pénz irányítja (pontosabban annak birtokosai); a politikusok csupán hivatalnokok, akik aláírják a törvényeket. Ez nem csak egy üres frázis: A Nyugat állítólag bármilyen témában lehetővé teszi a párbeszédet – mondván, hogy ez a demokrácia. És mégis, van legalább egy nagy tabu: a kapitalizmus megkérdőjelezése tilos. Képzeljük csak el, ha egy politikai párt előállna azzal az ötlettel, hogy újraindítja az állami vállalatokat! Sosem engednék meg nekik. Hiszen pont az volt az EU-csatlakozásunk lényege, hogy megszabaduljunk a saját vállalatainktól – ezeket aztán nyugati multinacionális vállalatok váltották fel, amelyek bár munkát adnak az embereknek, a nyereséget hazaviszik. Semmi sem maradt a miénk.

A szociálisan érzékeny, erősen szabályozó államról folytatott vita nem megengedett. A vezető szlovák kormánypárt, a Smer vagy a kettes számú kormányerő, a Hlas próbálkozhat vele, de valójában sosem fognak áttörni. Emelhetik például a családi pótlékot vagy hasonló „kozmetikai” intézkedéseket hozhatnak, de a rendszerszintű változás lehetetlen. Létünket a Nyugat jó- és rosszindulatától tesszük függővé – gazdaságilag az EU tart minket kézben, katonailag pedig fenyeget, bocsánat – „véd” minket a NATO. Vagy velük vagy, vagy ellenük. Elég, ha valaki megjelenik Moszkvában a náci Németország feletti győzelem ünnepén, és a hazai média máris keresztre feszíti.

A szlovák konzervatív portál, a Postoj főszerkesztője, Martin Hanus, most a német kancellárról, Merzről ír, naiv reménnyel. Szerinte Németországnak végre van egy kancellárja, „aki mozgásba hozza a dolgokat”. Nos, az én gyerekeim is ezt teszik – ide-oda tologatják a LEGO-kockákat. Hanus szerint a bevándorlási és menekültpolitika terén fontos változások jönnek. Megint csak „kozmetikai” változások. A német gazdaság sok mindent elbír, a migránsok tömegeit is. De valódi rendszerváltás nem lesz, sem bel-, sem külpolitikában – a fegyverkezés és Ukrajna támogatása folytatódik. Merz ráadásul a Blackrock német fiókjának a volt alkalmazottja. Ez a cég a Vanguard mellett az egyik legnagyobb globális pénzügyi vagyonkezelő és tulajdonos. Ha azt akarja valaki, hogy jól működjön az üzlet az országban, akkor az ilyen intézményeknek (és személyeknek, mint „Soros bácsi”) igyekezni kell a kedvében járni. Hanus komolyan hiszi, hogy Merz, miután kilépett a Blackrocktól, már nem a profit hajhászását tartja szem előtt, hanem a közérdeket?

Ez most valami vicc?

Ahogy van geopolitika, úgy van geoökonómia is. Az olyan pénzügyi óriások, mint a Blackrock, a Wall Street, a Világgazdasági Fórum vagy a Nemzetközi Valutaalap kulcsszereplők a gazdasági szférában. Ha egyszer valaki ezeknek a vazallusává válik, nincs is szükség katonai beavatkozásra. Már úgyis térdre kényszerült – a megtermelt nyereséget külföldi hatalmaknak adja át. Ők meg tiszta kézzel, kívülről szónokolhatnak szabadságról és demokráciáról. Minden csak egy nagy hamis játék.

Egyébként az is a fentieket bizonyítja, milyen pánik uralkodott el a liberális ellenzék köreiben a közelmúltbeli szlovákiai Volkswagen-eset után. Egy tisztességes alkalmazott levette az LMBTQ-zászlót az autógyártó cége előtti árbócról. A cég kirúgta, a szlovák kormánypárti képviselők, Ľubos Blaha és Erik Kaliňák (mindketten Smer) azonban harcolnak a jogaiért. Mit mondott erre az ellenzék? Hogy mit képzelnek ezek ketten, hogy így támadják a „szuperfoglalkoztatónkat”! Tegyük fel a kérdést: Tényleg az lenne egy szlovák politikus dolga, hogy egy idegen nagyvállalat (ideológiai alapú) üzleti stratégiáját helyezze előtérbe a saját polgárának jogvédelmével szemben?

Csak egy gyarmat vagyunk

Ezzel az ellenzék nyíltan elismerte: teljesen mindegy, hogy éppen melyik párt kormányoz – valójában a külföldi befektetőktől függünk. Ha ők elmennek, mindannyian éhen maradunk. Idáig jutottunk – a politikai hatalom kiabálhat egy kicsit, de valójában idegen nagyvállalatok ejtettek minket túszul. Ahogy a szlovákiai aktivista, Miroslav Heredoš a legutóbbi videójában is rámutatott: csak egy gyarmat vagyunk.

Ezért kell visszatérni a nemzetállamhoz és a nemzeti politikához – de vajon akad-e olyan politikus, aki hajlandó kockáztatni a karrierjét, talán az egészségét vagy a jó hírnevét? Felgyűri az ingujját ilyen magasra például a Republika párt vagy Zoroslav Kollár? Mert ha valaki ezeket a gondolatokat nyíltan kimondja, azonnal gúnyt űznek belőle, nevetségessé teszik, bagatellizálják, és így tovább. Ma már nem kell gumibot ahhoz, hogy valakit megtörjenek – sokkal kifinomultabb, találékonyabb módszerek léteznek. Tisztelet a munkátoknak, barátaim!