XIV. Leó pápa november 16-án, a szegényeknek szentelt jubileumi eseményen a Vatikánban együtt ebédelt a szegény sorsú emberekkel, ami önmagában egy teljesen megszokott esemény, amelyről a média többnyire már be sem számol. Az eseményen részt vett több mint harminc transznemű aktivista, köztük az olasz médiában gyakran szereplő Alessia Nobile is. És ma már ez sem világrengető hír, az elmúlt években ugyanis a katolikus egyház is nyitott a másság felé. A pápa tehát – ahogy tőle megszokott – mindenkit szeretettel fogadott. És mi történik másnap? A progresszív média egyik zászlóshajója, az amerikai Washington Post egy felháborodott cikkben kelt ki az ellen, hogy ezúttal egyetlen transzaktivista sem ült közvetlenül annál az asztalnál, amelynél a pápa. Röviden: a jóindulat, az odafigyelés, a meghívás már nem elég: a progresszív aktivisták szerint mindaddig fennáll a „kirekesztés”, amíg a világ nem csúszik hason előttük bocsánatért esedezve azért is, hogy egyáltalán még lélegzünk.

Gaetano Masciullo olasz filozófus a The European Conservative portálon megjelent cikkében ezzel kapcsolatban arra figyelmeztet, hogy az elmúlt időszakban a „szegény” ember fogalma is átalakult a modern egyházi és politikai diskurzusban. Szerinte a baloldali gondolkodás a különböző identitáscsoportokat is áldozati szereppel ruházza fel, mintha a „szegénység” nem konkrét nélkülözést, hanem ideológiai státuszt jelentene. Eszerint a média által egyébként ünnepelt és reflektorfényben fürdő transzaktivista is automatikusan „elnyomott”, míg a nehéz helyzetben levő, a gyerekeiket egyedül nevelő nőket már észre sem veszik.

A legaggasztóbb azonban az, hogy ezt a szemléletet egyre több progresszív katolikus is megpróbálja becsempészni az egyházba. Ahelyett, hogy tiszteletben tartanák az egyház örökérvényű tanítását, a legújabb progresszív őrültségeket erőltetik rá, amelyeknek semmi közük a keresztény emberképhez. A pápa nyitottságát nem tisztelik, csak eszközként használják – és ha egy gesztus nem illeszkedik maradéktalanul az elvárásaikhoz, máris jön a nyilvános lincselés a progresszív médiában. A keresztény szeretet azonban sosem a kamerák fényében születik. Az egyház feladata nem az, hogy minden aktuális identitáspolitikai hullámhoz igazodjon, hanem hogy a keresztény tanítást a lehető legtisztább formában megőrizze és átadja a világnak. A progresszív aktivisták azonban az egyháztól is elvárnák az engedelmeséget, és ha rajtuk múlna, a katolikusokra is ráhúznák a saját veszélyes dogmáikat. Már csak az a kérdés, hogy a katolikusok meddig hajlandók elmenni, csak hogy ne bántsák meg a progresszív aktivistákat. Ha a végtelenségig, akkor nagyon gyorsan semmilyen különbség nem lesz a progresszív aktivisták és a katolikus egyház hívei között.