Keir Starmer brit miniszterelnök a legfrissebb közvélemény-kutatások szerint a brit kormányfők történetében máris a legnépszerűtlenebb, ami valóban nagy szó, hiszen ezzel sikerült túlszárnyalnia olyan „sztárokat”, mint Truss, Johnson vagy Sunak. Németországban hasonló a helyzet: Friedrich Merz szintén – mindössze néhány a hónappal a kinevezése után – a legkevésbé népszerű szövetségi kancellár lett a történelemben. A cseh kormányfő, Petr Fiala a politikai vezetők nemrég kiadott globális népszerűségi listáján az utolsó helyre szorult. Emmanuel Macron francia elnök sem büszkélkedhet, de ugyanez igaz Donald Tusk lengyel kormányfőre is, akinek a támogatottsága hétről hétre rosszabb. És Ursula von der Leyen? Róla felesleges is beszélni, és hasonló szellemben folytathatnánk szinte minden európai politikai „vezető” esetében.

Ukrajnával örök időkre…

Természetes, hogy minden kormány, amelynek népszerűtlen intézkedéseket is kell hoznia, veszít a népszerűségéből. Európának azonban jelenleg annyi problémája van, hogy az már kezelhetetlen, amiért a „nagyszerű, tudatos”, progresszív-liberális vezetőink és az ő utópisztikus vízióik a felelősek. Amikor azonban évtizedes rekordokat döntögetnek a népszerűtlenségi mutatók, annak biztosan több és komolyabb oka van. Az egyik már első pillantásra is nyilvánvaló: „Ukrajnával örök időkre és soha máshogy…” – ez a mantra, amit már több mint három éve ismételgetnek. Ezzel együtt mesélik nekünk a történeteket arról, hogyan akar a „gonosz” Oroszország megtámadni és leigázni minket, hogyan állítják be Putyint könyörtelen tömeggyilkosnak, és hogy az egész hősies, demokratikus Ukrajna megvéd bennünket.

Állítólag ezért kell százmilliárdokat fegyverkezésre költeni, miközben a jelenlegi gazdasági helyzetben minden állam sokkal jobb célokra tudná fordítani ezeket a forrásokat. Hirtelen már nem kell foglalkozni a klímavédelemmel és a kibocsátási kvótákkal sem, amelyekkel az elmúlt években zaklattak minket, helyette energiahordozókat kell behozni az Egyesült Államokból – természetesen tankereken, amelyek jóval nagyobb környezeti terhet jelentenek, mint a légi vagy közúti szállítás.

Rajtunk verik el a port

A végén pedig a családokkal fizettetik meg ezeknek az eltorzult „nagy döntéseknek” az árát: drágább megélhetés, magasabb energiaárak, növekvő élelmiszer- és szolgáltatási költségek. Ez már nemcsak Szlovákia problémája, hanem egész Európáé. Nálunk persze a teher nagyobb, mint a nyugati államokban, amelyek a jólétüket hosszú időn át a kevésbé fejlett országok rovására építették, különösen Afrika gazdag forrásainak a kizsákmányolásával. Ott még mindig van miből fizetni, de a pénz lassan mindenütt elfogy. És ott is egyre inkább megjelennek azok a hangok, amelyek – finoman szólva – elítélik a jelenlegi politikát, és nem értenek vele egyet.

A demokrácia csak álca

A nagy kérdés az: mit lehet ezzel kezdeni? Ki fogja végre megmondani ezeknek a – bocsánat a kifejezésért – valóságtól elrugaszkodott udvari bolondoknak, hogy ezt nem akarjuk? Mondhatjuk, hogy a demokráciának vannak korrekciós mechanizmusai – választások, média, nyilvános ellenőrzés. Csakhogy ezek a mechanizmusok ma gyakran puszta illúzióként működnek. Azok a választók, akik a kételyeiket fejezik ki, „félrevezetettnek” vagy „oroszbarátnak” vannak bélyegezve, a legitim vita pedig moralizáló tabukká és egyoldalú mesékké silányul. A médiatér inkább a szenzációt és a kiabálást részesíti előnyben a racionális viták helyett. A döntések csendben, zárt ajtók mögött születnek, és amikor tényleg számítana a választói akarat, akkor a parlamenti kalkuláció és a geopolitikai nyomás győz.

Befogják a szánkat

Az eredmény? A gyenge és népszerűtlen politikusok két dolognak köszönhetik a túlélésüket: a médiában keltett hisztériának, amely elfedi a valódi súlyukat, és a diplomáciai-biztonsági narratívának, amely igazolja a sok népszerűtlen döntésüket. Miközben Brüsszelben és más hatalmi központokban újabb milliárdokat különítenek el fegyverkezésre és szankciókra, az átlagpolgárnak össze kell húznia a nadrágszíját, miközben befogják a száját.

Nem dramatizálásra van szükség, hanem kérdésekre és megoldásokra. Ki ellenőrzi ezeknek a döntéseknek a költségeit? Hogyan mérik a hatékonyságukat? Hol van a visszajelzés, ha kiderül, hogy egy intézkedés inkább árt a gazdaságnak, mintsem biztonságot nyújtana? És miért dobják be a vitában minden alternatívával szemben a „szolidaritás hiánya” vagy a „hazafiatlanság” szlogeneket, ahelyett hogy komolyan foglalkoznának velük?

Vissza a józan észhez

Ha el akarjuk kerülni, hogy a politika egy hangos kisebbség és a néma többség színházává váljon, vissza kell állítani a játékszabályokat – több átláthatóság a döntéshozatalban, kötelező hatásvizsgálatok a nagy kiadások előtt, valódi nyilvános konzultációk és olyan demokratikus eszközök, amelyek nem csupán szimbolikusak. Nyílt vitára van szükségünk, meg kell tanulnunk meghallgatni minden egyes véleményt, és nem szabad automatikusan kirekeszteni azt, aki másként látja a dolgokat, mint mi. És mindenekelőtt – vissza kell térni a józan észhez.

Egyelőre azonban úgy tűnik, hogy az európai vezetők inkább a biztosra mennek – fenntartani a narratívát, amely igazolja a nagy kiadásokat és a durva lépéseket, még akkor is, ha ez növekvő népszerűtlenséget vagy akár valós katonai konfliktust jelent. Csakhogy az a politika, amely nem hallgat többé azokra, akiket védenie kellene, végül puszta közhellyé silányul. És a közhelyek még soha nem hoztak valódi megoldást. Hogyan változtassunk ezen? Ez napjaink nagy kérdése. És gyorsan meg kell találnunk a választ, hiszen pár hónapon belül már túl késő lehet, mivel folyton azt halljuk: a nagy háború Oroszországgal elkerülhetetlen… (Hlavné správy)