„A progresszivizmust már kipróbálták, tesztelték, és újra meg újra csődöt mond” – figyelmeztet az American Thinker portálon megjelent legújabb írásában Joseph Ford Cotto gazdasági és politikai elemző. Szerinte a baloldali értelmiségiek és aktivisták egyik legnagyobb önámítása, hogy újra és újra elhitetik magukkal: most majd sikerül. Mégis, minden kísérletük kudarcba fullad, mert a progresszív ideológia lényegénél fogva önpusztító: tagadja a múltat és relativizálja az értékeket. Ez mindenhol elbukott, ahol kipróbálták. A konzervativizmus ezzel szemben arra épít, ami az emberi történelemben bizonyítottan működik: család, közösség, vallási és kulturális gyökerek, a szabadság tisztelete. Amikor ezek stabilan jelen vannak, az emberek boldogabbak, egészségesebbek és elégedettebbek.

Melyik működik a gyakorlatban?

Elég körülnézni Európában. A progresszív kísérletek rendre társadalmi feszültséghez vezetnek. Svédország példája intő jel: a „nyitott társadalom” ideológiájára épülő bevándorláspolitika nem integrációt, hanem párhuzamos társadalmakat teremtett, robbanásszerűen növekvő bűnözéssel és kulturális törésvonalakkal. Franciaországban a „laicitás” nevében a progresszívek rendre a többségi nemzeti identitás ellen fordulnak, miközben a külvárosi gettókban erősebb az iszlám vallási hagyomány, mint a francia állam tekintélye. A végeredmény? Széttöredezett társadalom, ahol a „haladás” helyett a feszültség uralkodik.

Ezzel szemben azok az országok, amelyek megőrizték konzervatív alapjaikat, stabilabbnak bizonyultak. Lengyelország vagy Magyarország nem tökéletes, de gazdaságilag és kulturálisan is vonzzák azokat, akiknek már elegük van a nyugati progresszív kísérletekből. Az emberek biztonságra, családbarát politikára és kulturális önazonosságra vágynak – és pontosan ezt kínálja a konzervativizmus.

Progresszív diktatúra

A progresszív ideológia legnagyobb hibája, hogy a jogokat és az értékeket relatívnak tekinti: ami tegnap szent volt, az ma „elavult”, amit ma kiharcolnak, azt holnap bármikor elveheti a politika. Ez nyitja meg az utat a mindenható bürokrácia előtt, amely nem a szabadság őrzője, hanem az állampolgárok életének menedzsere. Európában ezt látjuk az EU intézményeinél is: demokratikusan alig elszámoltatható hivatalok döntenek arról, hogyan kell élnie egy magyarnak, egy szlováknak vagy egy németnek. Ez a progresszív logika: a központ mindent jobban tud.

Az emberek azonban a lábukkal szavaznak. Ahogy az amerikaiak tömegesen hagyják el a progresszív városokat Texas vagy Florida kedvéért, úgy Európában is látható az átrendeződés: Nyugat-Európából egyre többen költöznek Közép- és Kelet-Európába, ahol alacsonyabb az adó, erősebb a közösség, és nagyobb a biztonság. Nem véletlen, hogy Budapest vagy Varsó ma sok nyugat-európai fiatal otthonává válik.

Konzervatív jövő

A történelem ítélete világos: minden olyan rendszer, amely a tradíciót, a vallást és a nemzeti identitást „elavultnak” bélyegzi, előbb-utóbb összeomlik. A progresszivizmus ezért szüntelenül újrakezdi önmagát – mindig egy újabb utópiát ígér, de mindig ugyanott végzi: gazdasági válságban, kulturális széthullásban és politikai instabilitásban. A konzervativizmus ezzel szemben nem ígér utópiát, hanem kapaszkodót kínál. Tudja, hogy az emberi természet nem változik meg egyik napról a másikra, ezért nem is próbálja erőszakkal „átnevelni” a társadalmat. Ehelyett tiszteli a múlt örökségét, mert érti: csak stabil gyökerekből nőhet egészséges jövő.

Joseph Ford Cotto szerint a tanulság egyszerű: a progresszív ideológia globálisan kudarcot vall, mert gyökértelen világot épít. A konzervativizmus azért jobb, mert a valóság talaján áll, és megőrzi mindazt, ami valóban működik – családot, közösséget, hitet és szabadságot. És ezek nélkül sem Európának, sem a világnak nincs jövője.