Globális tendencia, hogy a politikus manapság a hagyományos médiakörnyezetben nem kap elegendő teret arra, hogy az álláspontját részletesen kifejtse, így arra sem, hogy a világot úgy ábrázolja, ahogy ő maga látja. Az újságírók, köztük a vitaműsorokat vezetők legfeljebb abban jeleskednek, hogy félbeszakítják az embert, ha nem ad azonnali és rövid választ. De lássuk be: a világ bonyolultabb annál, hogy öt mondatba zsúfoljuk bele, miközben rövid és stresszes időkorlátokat szabunk.

Cancel culture

Erről tudnának mesélni a globális nagypolitika képviselői is. Amikor régebben Vlagyimir Putyin orosz elnök az amerikai NBC vendége volt, a beszélgetés a műsorvezetővel nem végződött éppen fényesen. Az ugyanis folyton félbeszakította az orosz elnököt, mígnem Putyin „helyretette” – udvariasan, színvonalasan, türelmesen; ahogy a kisgyerekekkel kell bánni. Elmagyarázta neki, hogy a valódi oka annak, amiért a műsorvezető nem hagyja befejezni, az az, hogy nem tetszik neki a válasz. Ezért próbálja megakadályozni, hogy teljes egészében eljusson az amerikai otthonokba… Képzeljék el, az adott részlet alatt a Youtube-on angol nyelvű hozzászólások sokasága értett egyet Putyinnal: hogy ez bizony az „amerikai módra” értelmezett szólásszabadság. „Kikapcsolnak engem” – figyelmezteti az orosz elnök a házigazdát. És ez nagyon jellemző a mai korra, legyen szó médiáról vagy közösségi hálózatokról: uralkodik ott az ún. cancel culture, azaz az „eltörléskultúra”.

Hamis szólásszabadság

Nemcsak, hogy a közismert személyektől elveszik a szót, ha kellemetlen gondolatokat fogalmaznak meg az éppen uralkodó elit számára, hanem gyakran megpróbálják őket tovább „büntetni” – például influenszereinknél az üzleti együttműködések megszüntetésével. Erre a liberálisok azt mondják: Szabadon kifejezheted magad, és a cég is szabadon megszüntetheti a bizniszed! Ez azonban a cinizmus csúcsa: beszélhetsz szabadon, amit akarsz, de ne csodálkozz, ha kikapcsolnak, magadnak köszönheted. Nem – azoknak köszönhető, akik törölnek. A szólásszabadságot nem lehet a „helyes véleményhez” kötni, sem ahhoz, hogy emiatt elveszíted a megélhetésedet. Visszatértünk a kommunista normalizáció idejébe? Ezt a liberálisok nem látják, vagy nem is akarják látni/érteni?

Globális párhuzamok

Nem találgatok, kimondom egyenesen. Itt már rég nem az igazságról van szó; azzal csak a magukat demokratának nevező álliberálisok játszadoznak. Hozok is erre egy konkrét, egyszerű példát, amit minden radikális aktivista figyelmébe ajánlanék. 1823-ban az Egyesült Államok olyan elvet fogadott el, amely máig irányadó a külpolitikájukban: a nyugati félteke az európai államok számára érinthetetlen. Más szóval, Washington a világ egyik felét saját befolyási övezetének tekinti. Ez természetesen a Monroe-doktrína, amely azóta is érvényben van.

És most vessünk egy rövid pillantást a világ másik felére: az Orosz Föderációra. 2010-ben ott vezették be az ún. Medvegyev-doktrínát (az akkori elnökről elnevezve). Ennek alapelveit nagyjából öt pontban lehet összefoglalni: Oroszország elismeri a nemzetközi jog alapelveit; a világnak multipolárisnak kell lennie (tehát nem lehet egyetlen „irányító központja”); az orosz állampolgároknak a határokon túl is joguk van a védelemhez (igen, a Donbaszban élőknek is); fontos a kollektív biztonság; valamint a kétoldalú kapcsolatok fejlesztése olyan szervezetekkel, mint az EU vagy a NATO. Mindez annak ellenére, hogy a NATO-t a Kreml már rég potenciális fenyegetésnek tekintik, és nem véletlenül.

Azt hiszem, nem kell külön említeni, hogyan csapták be nyugati partnerei Gorbacsovot azzal, hogy a NATO egy centit sem fog kelet felé terjeszkedni. Ezt ígérte az amerikai külügyminiszter, James Baker – íme, itt a hivatkozás a Nemzetbiztonsági Archívum dokumentumaira. Henry Kissinger pedig már 1994-ben egy tévéinterjúban nyíltan kijelentette: a NATO-bővítéssel kapcsolatban nem az a kérdés, hogy igen vagy sem, hanem hogy mikor. Minden állításomhoz elsődleges forrásokat mellékelek, amint azt észrevehették.

Kettős mérce

Most próbáljunk meg tisztességesek és korrektek lenni, és tegyük fel a kérdést a fentiek fényében: ha az Egyesült Államok a 19. század óta keményen ragaszkodik ahhoz, hogy senki se tegye be a lábát a saját „kertecskéjébe”, akkor miért olyan nehéz megérteni, hogy egy másik nagyhatalom is biztonsági garanciákat keres? Nem kell, hogy tetszen, de ez a geopolitikai valóság megértéséről szól.

Mi történik, ha egy nagyhatalom nem kap garanciákat, sőt – még nagyobb nyomás alá helyezik? A tragédiákat meg kellene előzni, de ehhez az kell, hogy az emberek meghallgassák egymást (lehetőleg megértéssel) – és nem az, hogy egymást „töröljék” a mai cancel culture szellemében. Más országok hangjának gőgös figyelmen kívül hagyása katasztrofális következményekkel járhat, ahogy azt a keleti szomszédjainknál láthatjuk… (Hlavné správy)