A szlovákiai liberális média épp most indított tömeges siránkozást az 1968 augusztusára való megemlékezés kapcsán. Természetesen nem hagyták ki a lehetőséget, hogy hamis párhuzamot vonjanak a jelenlegi ukrajnai helyzettel. Továbbra is az emberek fejébe sulykolják azt az álnok gondolatot, hogy az oroszok akár tankokon is visszatérhetnek ide – mintha nem létezne a NATO, amelynek mi teljes jogú, fizető tagjai vagyunk. És ha nem tévedek, néhány amerikai egység is itt állomásozik. Arról nem is beszélve, hogy van DCA-szerződésünk (Szlovákia és az USA közötti kétoldalú védelmi megállapodás). Hogyan teheti komolyan valaki, hogy mindezt figyelmen kívül hagyja?

Az oroszok ellensége vagyunk?

Az értelmiségi, tehát az ember, aki éjjel-nappal tollal és gondolattal él, mindig az igazság keresésének útján kellene hogy járjon. Bármily kellemetlen is legyen. Az igazság több, mint a mi személyes meggyőződésünk. Feltéve, ha újságírónak, politológusnak vagy politikai filozófusnak akarjuk nevezni magunkat.

Ezzel összefüggésben nem lehet nem megemlíteni egy súlyos szemantikai baklövést, amelyet ismét bizonyos körök – főleg az ellenzék, illetve a velük összefonódott civil szervezetek és médiumok – gerjesztenek. Azt mondják, hogy az Orosz Föderáció „ellenséges államnak” nevezett minket. Ez olyan benyomást kelt, mintha egyenesen ellenségnek tartanának. Csakhogy figyelem! Ellenőrizni kell a forrásokat, és meg kell érteni, amit olvasunk! Elég ellátogatni az orosz kormány hivatalos oldalára, és megnézni a rendeletet, amelyben felvettek minket a jól ismert listára, amely angolul is elérhető. Ott fehéren-feketén ez áll: „list of countries that have taken unfriendly actions towards Russian diplomatic and consular missions abroad (azon országok listája, amelyek barátságtalan intézkedéseket hoztak a külföldi orosz diplomáciai és konzuli képviseletekkel szemben)”.

Felhívom a figyelmet a UNFRIENDLY szóra, amely nem teljesen azonos az „ellenséges” (angolul enemy, hostile) jelentéssel, hanem inkább „nem barátit”, vagyis barátságtalant jelent – olyasvalakit, aki nem úgy viselkedik önnel, mint egy barát. Az árnyalatokat bárki ellenőrizheti az online szótárakban. A nyelvről mindig lehet vitatkozni. Világos, hogy valaki majd azzal érvel, hogy ez csak „apró” jelentésbeli különbség (és igaz, hogy bizonyos helyzetekben a hostile és az unfriendly szinonimaként is használhatók). De aki valaha látott szerződést, amelyet alá kellett írnia, az tudja, hogy minden egyes szónak súlya van. Nem véletlenül bízzuk a komoly dokumentumok megszövegezését ügyvédekre. Én személy szerint óriási különbséget látok a „barátságtalan” és az „ellenséges” között. Az előbbi inkább távolságtartást fejez ki, míg az utóbbi aktív szándékot arra, hogy ártson. Szóval: amikor legközelebb valaki azt állítja, hogy a Kreml „ellenségnek” tart minket, nyugodtan hivatkozzanak a fentiekre, és zárják le a vitát győzelemmel.

Moszkvai érdekek

De térjünk vissza napjaink égető kérdéseihez: Vlagyimir Putyin orosz elnök jelenleg azt követeli a donbaszi katonai művelet lezárásáért cserébe, hogy Ukrajna legyen semleges, és ne állomásozzanak ott a kollektív Nyugat csapatai. Donald Trump amerikai elnök – úgy tűnik – érti a geopolitikai realitásokat, és őszintének hat a szándéka, hogy véget vet a vérontásnak. Az európai vezetők azonban egy jottányit sem hajlandók engedni az eredeti álláspontjukból. Számukra a konfliktus megoldása egyértelmű: az orosz csapatoknak ki kell vonulniuk.

Hogy a Krímet nem fogják elhagyni, az minden olyan ember számára világos, aki egy kicsit is érdeklődik a konfliktus és az újabb kori történelem iránt. Csakhogy már a Donbaszból sem vonulnak ki, és gyanítom, soha nem is állt a szándékukban. Az egész terület stratégiai jelentőséggel bír Oroszország számára – elfogadhatatlan, hogy a Nyugat ballisztikus rakétái kritikus közelségbe kerüljenek az orosz határhoz. Az USA sem engedné, hogy Oroszország katonai bázisokat építsen Mexikóban. Emlékeztessünk a kubai rakétaválságra – ez a jelenlegi helyzet fordított tükörképe, csak éppen azzal a különbséggel, hogy az USA kontinentális nagyhatalom, amelyet óceánok vesznek körül, míg Oroszországnak szárazföldi szomszédjai vannak. Ezért a potenciális fenyegetés Moszkvához a szárazföld felől érkezhet.

Zelenszkij kihúzta a gyufát

Nem értem, hogyan hihette bárki is komolyan, hogy egy 144 millió lakosú atomhatalmat le lehet győzni konvencionális háborúban. Még a Nyugat támogatásával sem lehetséges. És ismét hangsúlyozom: itt nem arról van szó, hogy ez tetszik-e nekünk vagy sem, hanem a puszta tényekről. A nagyhatalmak szomszédságában élő országoknak mindig nehéz sorsuk van, és amit az utóbbi években Zelenszkij művel, az puszta hazardírozás a saját nemzetével. Mint amikor egy gyerek gyufát vesz a kezébe…

Ha messzebbre akarunk látni az orrunknál, akkor fel kell tennünk a kérdést: milyen jövő vár Ukrajnára a békemegállapodások után? Mert bizonyos elitcsoportok, és így a társadalom egy része továbbra is gyűlöletet fog táplálni a keleti szláv testvérei iránt. Ne feledjük, hogy minden probléma nélkül átment a hivatalos orosz nyelvhasználat tilalma, az orosz könyvek behozatalának tiltása és az orosz dalok sugárzásának tilalma a médiában. Ezek nem az ultranacionalizmus megnyilvánulásai? Dehogynem. Csakhogy egyesek ezt még mindig nem hajlandók elfogadni – mert az igazság kellemetlen, kényelmetlen és kegyetlen.

Milyen hangulat marad majd abban az országban, amikor Zelenszkijt egy új elnök váltja fel? Kibírja Kijev újabb Majdan nélkül? És hogyan viszonyul majd Európa ahhoz a tényhez, hogy Oroszország eléri a céljait? Hiszen Merz, Macron és társaik aligha fognak egyik napról a másikra leszokni a ruszofóbiáról és a fegyverkezés fokozásáról. Vajon Európa képes lesz belenyugodni abba, hogy elveszítette a proxyháborút? Attól tartok, nem. Túl büszke, tele van gyarmatosító múlttal és mentalitással. Vajon öt, tíz vagy tizenöt év múlva újabb konfliktusba hajszolnak bennünket a vezetők? Egy biztos: nagyon-nagyon korai még, hogy fellélegezzünk. (Hlavné správy)