A tavaly december 17-én megjelent cikkemben megfogalmazott gyanúm az idő múlásával és az elmúlt napok eseményeinek fényében megalapozottnak bizonyult, mivel az állami szervek a titkosszolgálatoktól származó hírszerzési információk alapján gyakorlatilag ugyanarra a következtetésre jutottak. Hogy bizonyos körök államcsínyre készülnek, azt az ország biztonsági tanácsának az összehívása is bizonyítja, amelyet általában olyan helyzetekben szoktak összehívni, amikor a nemzetet és az államot egzisztenciális veszély fenyegeti.

Azt gondolni, hogy a háttérben csupán a szlovák politikai ellenzék szabad, tisztességes és demokratikus parlamenti választások eredménye miatti elégedetlensége áll, az, hogy betegesen ki vannak éhezve a hatalomra és a hatalom megszerzésével járó anyagi előnyökre, durva leegyszerűsítés lenne. A lényeg, hogy a szlovákiai puccskísérlet nem elszigetelt jelenség a politikai térben. Ez egy tágabb kontextus része, és egy sor európai és globális jelentőségű esemény keretezi.

A szlovákiai puccskísérlet európai és globális kontextusa összefüggésben áll azzal a ténnyel, hogy a világpolitika főszereplői beindították a világ újrafelosztásával kapcsolatos játékukat. És persze az egypólusú világrendszer összeomlásával is, amely a keleti blokk struktúráinak és a reálszocializmus rendszereinek az összeomlása után, az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején keletkezett. Harmincöt évvel a hidegháború vége után a hatalmi koordináták szöges ellentétben vannak azzal, ami egykor lehetővé tette az egyetlen szuperhatalommal rendelkező egypólusú világ kialakulását. Oroszország és Kína helyet követel magának annál az asztalnál, amelynél a globális jelentőségű kérdésekről döntenek.

A klasszikus európai hatalmak, Nagy-Britannia, Franciaország, Németország és Olaszország már a második világháborút követően legfeljebb regionális, európai jelentőségű hatalmakká degradálódtak. Ezen az európai integrációs projekt sem változtatott, amely nem vezetett az Európai Egyesült Államok létrejöttéhez. Bár az EU formálisan nemzetközi jogi személyiséget szerzett, nem sikerült az európai nemzetállamok szövetségét európai szuperállammá alakítani. Ennek számos oka van, amire most nem szeretnék bővebben kitérni, az alapvető okok azonban leírhatók.

Az EU tagállamai és az európai politikai elit az európai integrációról és egy európai szuperhatalomról álmodoztak, az álmaikat azonban nem sikerült megvalósítaniuk. A nagy európai államok, Németország, Franciaország és Nagy-Britannia erős gazdaságára támaszkodva erős jóléti államot építettek. Ironikus módon az erőfeszítéseik Achilles-sarka azonban a NATO-tagságuk és az amerikai nukleáris ernyőre való hosszú távú támaszkodásuk volt. Nem azzal a stílussal építették fel a hadseregeiket, hogy globális hatalmat és jelentős súlycsoportot képviselhessenek. Ráadásul a hidegháború korszakából származó, régóta fennálló árnyékkoncepció valósult meg, amely szerint a NATO nem hivatalos szerepe az volt, hogy távol tartsa a szovjeteket, térdre kényszerítse Németországot és legitimálja az amerikai jelenlétet Európában.

A német haderő, a Bundeswehr kezdetektől fogva az amerikai hadsereg karikatúrájaként épült fel. A szerepe az volt, hogy a Varsói Szerződés hadseregeinek első támadási hullámát felfogja, ha a Nyugat és a Kelet közötti heves konfrontáció kirobbanna. Bár Európa és az EU klubjában két atomhatalom is van – Nagy-Britannia és Franciaország –, ezek potenciálja inkább szimbolikus jelentőségű.

A NATO európai tagjainak katonai gyengesége tökéletesen megmutatkozott a volt Jugoszláviában zajló háború idején, amikor – egy jó adag leegyszerűsítéssel – az európaiak és az amerikaiak közötti munkamegosztás a következőképpen alakult: az USA feladata volt az ebéd elkészítése, míg az európaiakra maradt a takarítás és a mosogatás. Röviden, az európai hadseregek képtelensége arra, hogy az Atlanti-óceánon túli szövetségesükkel, az USA-val együtt technológiailag egyenértékű háborút folytassanak, teljes mértékben megmutatkozott.

Az európai politikára gyakorolt ideológiai hatások miatti gazdasági hanyatlás után az EU ugrásszerűen kezdett haladni saját politikai, gazdasági, katonai és technológiai jelentéktelensége felé. A zöld átmenet, az LMBTQ-ideológia, a genderpropaganda, a koronavírus-járvány kezelése és az ukrán kaland az EU-t egy marginális politikai erővé degradálta a globális ügyek szempontjából. (Hlavné správy)